Bridget Jones. Szinte nincs kerek e világon olyan nőnemű egyed, aki legalább 1 tulajdonságával ne tudna azonosulni. Legjobb esetben a kiváló humorával és önkritikájával. Én most a munkahelyi légkörét szeretném kiragadni és átemelni a saját kis életembe. Még mielőtt szaftos részletekre asszociálna bárki, tisztázni kívánok pár alapvető különbséget:
Nem, nem a főnököm lesz a történet másik szereplője és nem, nem flangálok falatnyi miniben és átlátszó topban.
A helyzet a következő:
Egy egyterű irodobán dolgozok sokad magammal, és térválasztó paravánok csak szorványosan fordulnak elő a térségben. Nagyjából egy hónapja kerültem ide (korábban is a cégnél dolgoztam, csak másik épületben), úgyhogy még “újak” az emberek. Ilyenkor az önszórakoztatás általam legkedveltebb módját szoktam űzni: történeteket találok ki az ismeretlen kollégákról, néha kisállatokhoz hasonlítom őket, vagy a mozgásukat, és névtudás hiányában elnevezem őket (pl.: Krákogós, Békaszáj, Kékcipős és Hipszterhaver) sőt! Megvan a magam Perpetuá-ja és Darcy-ja is, csak sajnos ez utóbbi a küllemén kívül semmiben sem hasonlít névadójához.
Mielőtt bármivel folytatnám, muszáj kis személyleírást adnom magamról. Egy öltönyösökkel telezsúfolt multi kakukktojása vagyok a magam “lázadó” színességével. Egyértelműen a masszán kívül állok, ami a megjelenésemet (és legtöbbször viselkesésemet) illeti. Ez alatt nem azt értem, hogy western csizmában, szakadt farmer sortban és haspolóban járok be nap, mint nap, csupán nagyobb nyomatékot adok az egyéniségemnek a ruhatáramon keresztül. Ma például hosszúszárú csizmában, bőr leggingsben, AC/DC-s polóban vagyok, kombinálva rikító piros rúzsal és sárga kötött sapival. Velem szemben Perpetua barna kardigánban foglal helyet – csak úgy a kontraszt miatt mondom. Szerencsére mindez nem jelent problémát kedvenc munkahelyemen, és különben is: ha megbeszélés van kiltásban, akkor hanyagolom a hosszú csizmát. Így ni! És most már haladhatok tovább a korábbi fonalon:
Átlósan velem szemben ül a Kékcipős és Hipszterhaverja. Mindketten “magamfajták”, de szeritnem ezt az elnevezésből már ki lehetett következtetni. Kékcipős srácot egyszer láttam olyan lehetetlenül kék sportsurranóban, hogy szerintem azt a színt nem is képes érzékelni a legtöbb élőlény ezen a bolygón. Konkrétan félúton megállt az üdítő a szívószálamban, mikor először megláttam. Nem is volt kérdés, hogy mi lesz a “neve”. Az ő szomszédja és – látszólag – lelkitársa Hipszterhaver. Mindketten kockás pamutingesek, csak ez utóbbi növesztett arcszörzetet is, így érdemelve ki a megtisztelő elnevezést tőlem. Szimbiózisban élnek, és ennek legfőbb megnyilvánulása a tökéletesen azonos járásuk. Rendkívül jó vagyok a mozgások egyediségének megfigyelésében, és ha én mondom, akkor elhihető: ezek ketten ugyanúgy járnak.
Elhatároztam hát, hogy valamilyen módon kontaktálni fogok velük, hiszen a szimpátia magja már csírázni kezdett nálam az irányukba.
Kicsit zavaró, hogy MÉG nem tudom a becsületes nevüket, így nem tudtam MÉG – jó szokásomhoz híven – csekkolni őket az összes létező internetes közösségi oldalon. Jobb híján pedig nem maradt más, mint a személyes megfigyelésük. A bámulás nemes tevékenységét elutasítom, hiszen nehogymár! Viszont a sunyi módon történő oldalpillantások és a nevek elcsípésének reményében történő fülelés, beletartoznak a repertoáromba. És amitől mindez Bridget-es lesz: Pont közöttünk helyezkedik el egy közepes méretű paraván, ami csupán akkora, hogy idétlenül kelljen megnyúlnom a székemen és a fejemet egyértelműen természetellenes módon tartanom… Csak annyira furcsa testhelyzetben tudok arra felé pislogni, ami még nem ordítóan kirívó, de már észrevehető azok számára, akiknek rámtéved a tekintete. Rettegek a lebukástól. Attól is, hogy esetleg ilyen Perpetua-félék rajtakapnak, de attól méginkább, hogy a célszemélyek veszik észre a kicsavarodott lányt a térválasztó túloldalán. És akkor még nem ejtettem szót arról, hogy mi történik abban az esetben, ha véletlen valamelyik poénjukat hallom meg és vigyorra görbül a szám.
Kitekintés. Van az a rossz szokásom, hogy minden az arcomra van írva. Pókerarc nulla. Mindez párosítva azzal a tulajdonságommal, hogy kíméletlen kritikával élek boldog, boldogtalan és magam irányába is: totális káosz. Édesanyám mondja mindig, hogy egyszer tutira megvernek a metrón egyetlen szó nélkül. Igaza lehet. Már dolgozok a probléma megoldásán, de nem haladok valami fényesen.
Eddig egy alkalommal sikerült kontaktálnom leendő cimboráim egyikével. A hatalmas szoba kijáratához egyetlen közlekedő “folyosó” tartozik középen. Itt van a leginkább kikopva a padlószőnyeg. Egy verőfényes hétköznapon pont szembesétáltunk egymással Hiszterhaverral, és nekem már előre kiült az arcomra gyors észjárásom eredménye. Ugyanis már elképzeltem, ahogy szándékosan kigáncsolom, vagy “leveszem vállal” csak azért, hogy hozzámszóljon végre. Ennek következtében iszonyatos önuralmi energiákat mozgosítottam az arckifejezésem kordában tartására – természetesen eredménytelenül. Telibe bazsalyogtam. Ezt fejelte még meg az a mozzanat is, hogy felmerült a klasszik “most akkor jobbra vagy balra kerüljük egymást” dilemma is. Hál’ Istennek, ez mentette kínos helyzetem, mert ő is elmosolyodott. Végül jobbra kerültem, csak hogy senkiben ne keletkezzen tátongó űr az információhiány miatt.
Ez van most. További tervek hiányában szenvedek, és remélem nem fajulok odáig – végső elkeseredésemben – hogy beugrok utánuk a liftbe, majd megnyomom a vész-stop gombot. Utána pedig a lehető legtermészetesebb módon, fütyürészve kérdezem meg, hogy mi a helyzet. Pedig már ez a gondolat is átsuhant az agyamon, sőt az is, hogy feléjük köpőcsövezek. Szerencsére viszont a legritkább esetben alakulnak elvetemült gondolataim tényleges cselekedetté, úgyhogy várok, várok és várom a megfelelő lehetőségre.
