Ígértem, hogy kifejtem, és lám eljött ez a pillanat is.
Isten óvja a királynőt! Az az igazság, hogy valójában az égvilágon semmi, de semmi közöm nincs nemhogy a Királynőhöz (itt nyilván a brit uralkodóra gondolok), de még magához Angliához sem. Legalábbis ami a földrajzi elhelyezkedésemet illetve a nemzeti hovatartozásomat illeti. Magyarországra születő – így hát logikusan – magyar állampolgár vagyok, aki még életében nem járt Nagy-Britanniában. Ami késik, nem múlik.
Viszont! Másodikos korom óta tanultam angolul az angolokról. Az egész a Chatterbox nevezetű tankönyvsorozattal kezdődött. Annak segítségével sajátítottuk el az alapokat, amihez erősen hozzátartozik a „tájékozódás” elnevezésű lecke is. Ez úgy nézett ki, hogy hetekig navigáltuk padtársunkat a munkafüzetben található kis térkép segítségével, hol a King’s Cross-ra, hol a Westminster Abbey-re, hol a Downing street 10-hez, hol pedig a Buckingham palotához. Az igazat megvallva, akkoriban jobban lekötött a délután kezdődő Kacsa mesék, mint az angol óra, így hát a mai napig – ha valakit útba kell igazítani a városban – azzal a sztenderd mondattal intézkedek, hogy „Menj egyenesen, majd kérdezz meg egy másik embert!”. Azonban, amit egy életre megjegyeztem, hogy a Temzén milyen hidak vannak, illetve később – a Scotland Yard nevezetű méltán népszerű társasjátéknak köszönhetően – nagyszerűen alkalmaztam a Hyde Parkon keresztül történő menekülési stratégiát Mr. X-ként. Az egy dolog, hogy London térképét jobban ismertem, mint a legtöbb – memoriternek feladott – irodalmi alkotást, de ez még nem minden! Másodiktól, gyakorlatilag Főiskola második évéig – azaz tizenhárom évig folyamatosan – ezt a nyelvet tanultam. Ugyan van egy középfokú nyelvvizsgám, sőt egy szakmai is…perfekt még mindig nem vagyok. Lehet vitatkozni, hogy ez kinek a „hibája” – az oktatásé vagy az én szorgalmamé, de most nem is ez a lényeg, valószínűleg is-is. Amit viszont kitörölhetetlenül belém tápláltak (azon kívül, hogy a „the” névelőt magánhangzós szavak előtt „di”-nek ejtjük) az bizony a kőkemény angol életstílus. Megszámlálhatatlan órát töltöttem a brit átlagpolgár napirendjének fordításával angolról magyarra és fordítva, az étrendjük tanulmányozásával, azünnepeik megismerésével és a többi, és a többi. Ezekkel együtt pedig akaratlanul is magamba szippantottam az egész angol életérzést. És ez még csak a kezdet.
Az általános iskolai felső tagozatot egy másik suliban töltöttem. Itt lettünk osztálytársak azzal a kisfiúval (azóta természetesen már nagyfiú), aki a megszólalásig hasonlított az ifjú Harry hercegre. Nem ő volt a lányok kedvence – nyilván – de én láttam benne a lehetőséget. Ekkor kezdtem foglalkozni a komplett királyi családdal. Persze korábban is tanultunk róluk, mert miért ne tudná egy magyar diák az egész Windsor-ház történetét, családfáját. Viszont ekkortájt mélyedtem bele a bulvár részlegébe, ami a British Royal Family-t illeti. Nem volt valami eseménydús időszak, mert szerencsétlen Diana ekkora már nem élt, a srácok még kicsik voltak, a Kamilla-ügy pedig még nem bontakozott ki. Itt jegyezném meg, hogy egészen kis koromban is már megrázott a hercegnő halála, feltehetően inkább azért, mert a csapból is a gyász folyt, mint azért mert akkoriban felfogtam volna mindennek a súlyát. Mondjuk a mai napig tisztázatlan számomra, hogy miért is van nekünk VHS-re felvéve a temetése. De gondolom, ezzel nem képez kivételt a mi családunk, mert azokban az időkben boldog-boldogtalan rányomott a REC gombra a frissen beszerzett felvevő készülékén.
Ezután jött egy kis ugrás, hiszen középiskolában az ember lánya inkább van elfoglalva a saját szövevényes ügyeivel, mint egy északi nép kultúrájával. Nem volt nagy kihagyás, ami az érdeklődésemet illeti, hiszen megjelent a színen Jamie Oliver. Ő nem csak a gasztronómia iránt keltette fel az érdeklődésem, de tovább fokozta a szimpátiámat Anglia irányába, annak is főleg a konyhakertes, vidéki ültetvényes szegletébe. Akkor még eléggé nyikhaj volt ez a Jamie gyerek, de én már akkor felfigyeltem rá. Büszke is vagyok magamra! Ezt jóval később követte a Gordon Ramsay iránt mutatott…hááát inkább érdeklődésem, mint rokonszenvem. Jelenlegi letisztult és lázadástól mentes énem a Rivercottage „gazdáját” Hugh Fearnley-Whittingstall-t preferálja. Ő tehet róla, hogy minden vágyam egy brit farmra költözni és bio káposztát termelni.
Ezen kívül itt van még a foci. David Beckham például. Vagy a kedvenc klubom: a Chelsea. Foci témában (is) egyértelműen angol párti vagyok.
*Szóval a Harry Potter sorozat egyetlen vicces jelenete: Talán a Félvér hercegben van, de ha nem is ott, akkor is mindenképp a vége felé, amikor Hermione és Harry a könyvtárban vannak és random csaj bámulja Harry-t. Hermione pedig azt kezdi taglalni, hogy a lány bájitalt akar beadni a főhősnek, aki pedig arra kíváncsi, hogy miért.
– …csak azért mert azt hiszi, hogy te vagy a kiválasztott
– Jól hiszi, mert én vagyok (és mindehhez egy önelégült arckifejezés).
