Így köszönt rám Tom Hanks – avagy találkozásom Robert Langdonnal.

Egy hideg februári napon azzal a hirtelenjött gondolattal ébredtem fel, hogy nem halhatok meg, míg nem statisztáskodtam legalább egyszer életemben. Nem a sztárrá válás lehetősége vonzott, hanem a kulisszák mögötti események. Maga a forgatás. Teljesen ki voltam békülve a gondolattal, hogy legjobb esetben is a háttérben, háttal, 2 pixelben leszek látható. Vagy arccal a földön hullaként. Nem probléma. Fel is véstem Bakancs listámra a tételt, és még aznap megtettem az első lépéseket ezügyben: ráírtam egy kedves cimborámra, akiről tudom, hogy évek óta nyomja a statiszta-ipart. Rendkívül segítőkész volt, és felvázolt nekem legalább 800 ügynökséget, és amiket tudnom kell róluk. Bevallom, nem rohantam egyből regisztrálni. Néhány héttel később viszont megkaptam a következő lökést: Magyarországon forgatják az Inferno-t. Ez ugyebár a Da Vinci-kód, és az Angyalok és Démonok “folytatása”, amelyet szintén Dan Brown írt, és szintén Tom Hanks alakítja a főszereplőt, Robert Langdont. Korábban említett ismerősömtől megtudtam, hogy melyik ügynökség “intézi” majd a statisztákat. Több se kellett, következő pénteken mentem is megmutatni magam az Open Castingnál. Aztán vártam, vártam, vártam és vártam.

Pár hete kerestek meg. Azonnal igent mondtam életem első statiszta munkájára, azzal a nem titkolt reménnyel, hogy láthatom legalább 200 méterről Mr. Hanks tarkóját. Azért ő mégiscsak TOM HANKS. Azt hiszem nem kell itt fejtegetnem, hogy miért olyan nagy szám. Egy csütörtöki napra hívtak be, reggel hatra (!). Ehhez nekem négykor kellett kelni, így nagyjából arra volt kapacitásom, hogy feldobtam egy rúzst, kihúztam a szemem, de konkrétan az alvós hajamban* indultam el otthonról. (*A fejem tetejére felkontyolt kócban.) A helyszínen, azaz a Keleti pályaudvaron derült ki, hogy aznapra kerek 300 darab háttéremberke lett behívva. Az igen! Volt köztünk minden: kisgyerek, öreg bácsika, négerek, ázsiaiak… és én a kócos fejemmel. Előző nap megkaptuk az instrukciókat, hogy kb. milyen ruhában kell mennünk, így nem kellett igénybe vennem a sztájlisztokat. Bementem a fodrász-sminkes szobába, de ott megdícsérték az autentikus megjelenésemet. Magyarul azt, hogy a meghatározó sminkhez párosítottam a fészket a fejem tetején. Ezután egyesével sorba állították, mind a 300 emberkét, és elkezdtek bennünket pásztázni. Ekkor kezdett esni az eső, és ekkor kezdték megütni a fülem a mondások, miszerint ne is reméljünk ma színészeket. Na, – mondom – remek! 4 másik fiatal(nak tűnő) társammal együtt lettünk kiválasztva, mint “diákok”. Szeretném hangsúlyozni, hogy ez 300/5. Találomra. És én benne voltam. A lelkesedésemet egyetlen mondattal csapták le reggel 7kor: “Ti most üljetek le, majd délután lesz dolgotok.” Bakker! Innentől a következő volt az események folyása: 295 ember menetelt az esőben fel a lépcsőn, le a lépcsőn. Mi öten pedig a legkülönfélébb módokon untuk halálra magunkat. Úgynevezett fénydublőrök jöttek a színészek helyett, őket állították be a különböző kameraállásoknál. Délben átvittek mindenkit a Fővám térre. Itt mégjobban zuhogó esőben mentek a többiek (!) jobbról balra, balról jobbra. Nekünk külön szóltak, hogy ne vegyüljük. Délután 3 óra környékén, már annyira rezignált voltam, hogy az sem hatott meg, hogy valahol elhagytam fél pár zoknimat, és már 8 órája néztünk ki az arcukból. Ha egy grafikonon kéne ábrázolnom a reményeimet Tom Hanks-szel kapcsolatban, akkor az valahol délelőtt váltott át a “talán”-ból a “biztos, hogy nem”-be.

Fél 4 felé jelezték a “diákoknak”, hogy indulás át egy másik helyszínre. Egy könyvtárba. Ezen a ponton hagytam el az esőkabátomat is. Átvittek bennünket egy nívós könyvtárba, és rendkívül “váratlanul” ott is leültettek várni. Minden túlzás nélkül állíthatom, hogy még életemben nem vártam ennyit egyhuzamban. Egy óra után jött a koordinátor srác, és rám (!) illetve egy másik fiúra bökött, hogy kövessük. (Később kiderült, hogy a maradék három statiszta, azzal a lendülettel mehetett is haza.) Felcaplattunk a lépcsőn, és egy drámaian hatalmas könyvtárszobába jutottunk. Első lépésemmel Ron Howard rendező mellé kerültem. Hmm! Mivel az azt megelőző 9 órában volt időm ráguglizni az egész stábra, így azonnal megismertem. Próbáltam volna odafordulni BÁRKIHEZ, hogy megjegyezzem, hogy “Úrisen, nézd már!”, de nyilvánvalóan én voltam az egyetlen, akit a rendező jelenlétének ténye letaglózott. A szoba egyébként gyönyörű volt: égig érő könyvek, galéria, freskó a mennyezeten. Leültettek egy asztalhoz, amely pont az oldalsó bejárat mellett volt. A srácot kettővel odébb. Megkaptam az instrukciókat, hogy majd ebből a lexikonból kell jegyzetelnem. Köszönöm! Kb. 2 percig barátkoztam a kellékeimmel, amikor balra néztem. És ott állt Ő. Másfél méterre a vállamtól lépett be az ajtón Tom Hanks. Aki nem bírja a minimális vulgaritást, az most ne olvasson tovább, mert azt hittem besz*rok! De viccen kívül! Képletesen megindult a melegh*gy a lábamszárán. Híresen pocsék pókerarc vagyok, így azonnal elkaptam róla a kidülledő szemeimet. De ekkor már nem hittem a történések valódiságában, így újra vissza kellett néztem. Igen, ez Ő. Magas, jókedélyű, beszélget. Sokkal jobban néz ki, mint vártam. Mert ugye már ő sem mai gyerek, ezért joggal hittem azt, hogy kicsit meg van már zuhanva. De nem. Tom Hanks, a maga életnagyságában fess és jóképű. Mögötte érkezett Felicity Jones, a női főszereplő. Annyira sokkot kaptam, hogy csak pislogni bírtam. Pár perc múlva átültettek engem egy távolabbi asztalhoz, háttal a kamerának. Édesanyám később sajnálkozott, hogy nem szemből vettek, de megnyugtattam, hogy mindenki jobban járt ezzel, mert az arckifejezéseim nem biztos, hogy kompatibilisek voltak a jelenettel. A felvétel előtt nyilván bámultam őket, főleg Őt. Hallgattam a jellegzetes hangját, a még jellegzetesebb, hamisíthatatlan Hanks-es gesztikulálással. Az agyamban végtelenre lett állítva az “ezt nem hiszem el” szalag. Leültek egy középre helyezett asztalhoz, és bekészültek a jelenethez. Ron Howard adta az instrukciókat. Csak remélni merem, hogy nem jelent meg egy szolid nyálcsík a szám sarkában, ahogy döbbenten regisztráltam az információkat. Aztán elhangzott egy “Quiet!”, majd a különböző bázisokról, hogy “Rollin’ “. Nem mondta senki, hogy pontosan mikortól kell jegyzetelnem, így hálát adok az égnek, hogy filmekben (!) láttam már filmezést. Ráfordultam a lexikonomra, és mikor a rendező elordította magát, hogy “aaaaand ACTION!!”, az volt aznap a második pont, amikor meghaltam. Háttal a jelenetnek vigyorogtam (persze szorgosan jegyzetelve), de sírni volt kedvem. Örömömben persze. Annyira fantasztikus élmény volt! Amikor kitaláltam, hogy részt veszek egy forgatáson, hát álmomban sem gondoltam volna, hogy konkrétan a sűrűjébe leszek betéve. Jó, persze vicceltem vele, hogy majd lepacsizok az öreg Tommal, de valójában a történések bőven túlszárnyalták a képzeleteimet. Pláne, hogy:

Egyik 20-30 másodperces jelenetet követően, amikor megint hátra tekeregtem, Hanks egy hozzánk közeli asztalhoz lépett. Valami könyvet nézett, én meg nyilván Őt. Egyszer csak felnézett, egyenesen rám, és mosolyogva biccentett: “Hi!”. Asédfjsldjfsdljfsjflslkf!!!! Valószínűleg a vegetatív idegrendszerem mondatta vissza velem a kedves “Hi!”-t, mert abban a pillanatban már nem voltam magamnál. Drága nagyérdemű! Ha eddig nem dobott el mindent, akkor most tegye meg, mert elmondom lassan: TOM  HANKS  RÁMKÖSZÖNT. Ő köszönt énrám. Mennyire jófej már?!! Azelőtt is szimpatikus volt, mint ember, de ezzel a gesztussal nyilvánvalóvá tette, hogy milyen rendes, normális ember. A legutolsó, sarokban üldögélő statisztának is udvariasan köszön. Egyébként egyből odaléptek hozzá beszélgetni, miközben én – ugyebár – a sokkal küzdöttem. Bár itt jegyezném meg, hogy rendkívül büszke vagyok magamra, mert attól függetlenül, hogy belül sikítoztam, sírtam és ájuldoztam felváltva, addig kívülről csak egy mosolygós lányt láthattak a stábtagok. Aki tud szájról olvasni, az – mondjuk – néha egy leheletnyi “ezt nem hiszem el”-t elcsíphetett.

Egy-másfél órás volt a mi jelenetünk. Minden másodpercét imádtam. Hihetetlen érzés volt részese lenni ennek az egésznek. Biztos vagyok benne, hogy erre a napra életem végéig emlékezni fogok. Hogy megyek-e még statisztáskodni? Aznap este azt mondtam, hogy a csúcson kell abbahagyni, de már most érzem magamban a függőség szikráját. Tehát valószínű, hogy van az a színész, aki miatt újra képes lennék 10 órát unatkozni, annak ellenére, hogy elég kevés az esélye, hogy újból több száz ember közül kiválasztanak. Bár az esélyek latolgatása talán pont ebben az írásban elég értelmetlen. Semmi sem lehetetlen.

Így történ tehát, hogy Tom Hanks rámköszönt. (Nem hiszem el!)

Jövőre jön ki az Inferno film. A könyvtáros jelenetben a háttérben ülő, rendkívül kócos, szőke lányt tessék figyelni, és arra gondolni közben, hogy bár háttal ül – biztos, hogy vigyorog, mint borz a répára.