Óda Jamie Campbell Bower-hez.

Nem. Nem Johnny Depp-ről, nem Brad Pitt-ről, még csak nem is Leonardo DiCaprio-ról fogok most magasztosan írni. Pedig ők… ők aztán tudják mitől döglik a légy. (Úúú, milyen retro mondás!) A fentebb felsorolt fickók kétségkívül zseniális színészek, szívdöglesztő férfiak és fantasztikus személyiségek.

De!

Jamie Campbell Bower. Napok óta körülötte forog a világom. Az, hogy mennyire távol áll az előbb említett színészóriásoktól, mi sem példázza jobban, mint hogy még egy magyar nyelvű wikipédiás oldalt sem találtam róla. Pedig ha a Kacsamesék 1993-as drámai megszakításáról készült wikis cikk, akkor Jamie-ről nettó 5 sort illene lekörmölni. Ezt itt, írásban ki is kérem magamnak!

Szóval.

James Metcalfe Campbell Bower. Angol. Színész, zenész, modell. 1988-as születésű. Játszott a Sweeney Todd-ban (ahol én egyből felvont szemöldökkel, és cinkos félmosollyal figyeltem a jelenségét). Rövid szerepet kapott a Harry Potter-ben, és főnökvámpírt alakít az Alkonyatban borzalmas hajjal, továbbá a teljesség igénye nélkül olyan rövid sorozatokban bukkant fel, mint a Camelot vagy a The Prisoner.

Próbálom erőltetni a memóriámat, hogy 2-3 nappal ezelőtt mi volt az a fordulópont nyugalmas életkémben, amikor elpattant valami bennem, és “rápusztultam” (már pardon) Jamie-re. A Fleet street démoni borbélyát (aka. Sweeney Todd) évek óta szeretem, és őszintén bevallva, egyáltalán nem a tárgyban említett fiú miatt. Aki több bejegyzésemet is olvasta, az tisztában lehet vele, hogy Harry Potter fanatikus vagyok, de ott aztán brutálisan keveset szerepel JCB. A vámpíros filmekben pedig kifejezetten taszító jelenség.

De akkor hogyan lehet, hogy az elmúlt napokban legalább százezer képet böngésztem végig (szorgosan mentegetve a legjobbakat) és kismillió interjút és/vagy “funny moments”-et néztem hatalmasra tágult, csillogó pupillával? Sőt! Tovább megyek. A Camelot c. sorozatot úgy lehúzták fórumokon, hogy én sírnék a készítői helyében (igen, a férfiakéban is!), de azt is megállás nélkül skubizom otthon, a buszon, a munkahelyen (lalalalala…), elalvás előtt és felkelés után, hajnalban. Tényleg nem a legjobb sori a világon, de én speciel minden részen legalább 3-szor közepesen-, 1-szer pedig durván ledöbbenek. Évek óta talán az első olyan széria, minek nézése közben hangosan nyilvánulok meg. Hőzöngés, “úúrissteeen”-ezés, háborgás, és egyéb. Ja, meg persze a Jamie-nek szóló: “aawwhh”! Nem is értem, hogy mit eszek rajta. Jó, mondjuk mindig favorizáltam a szőke fiúkat, de ez azért nem indok arra, hogy lassan 72 órája non-stop folyassam a nyálam valakire. Ugye. Ha jobban belegondolok, talán a kisugárzása és a szeme, a pillantása az, amitől kiakad az EKG-m. Teljesen elvakultam. Annyira, hogy már most azon pánikolok, hogy mi lesz akkor, ha elfogy az összes fellelhető anyag az internetről: filmek, sorozatok, interjúk, képek… Olyan rohamtempóban falom a Róla szóló anyagot, hogy akkor sem tudnák kielégíteni ezirányú igényemet a paparazzik, ha minden egyes nap követnék, még a Tesco-ba is. (Ezt amúgy sem kívánnám Neki!) Mondjuk egy 0-24 órás valóságshow-val kiegyeznék. Na, jó. Talán kicsit túlzásba esek, de hajlamom van rá. A tapasztalat azt mondatja velem, hogy ez – szerencsére – nem tart sokáig. Szoktak ilyen rohamaim lenni. Legutóbb tavaly ősszel, a francia Jérémy Kapone volt az áldozatom. Szintén zenész. És színész. Akkor is annyira elborultam, hogy addig mentem, míg meg nem tudtam venni eredeti DVD-n az egyetlen “értelmes” filmet, amelyben főszerepet játszik. Azóta az éjjeli-szekrényemen tartom… De Vele már “szakítottam”. Semmi dráma, semmi sírás. Békében váltunk el. Tartjuk a kapcsolatot, mivel követem Instagramon és Twitteren is, de Róla már nem kapok azonnal értesítést a telefonomra, ha megnyilvánul valamit az interneten. Mert Jamie-ről most kapok.

De tudom, hogy nem lesz ez mindig így. A Camelot-ot még végignézem, sőt a The Prisoner-t is el fogom fogyasztani, jó étvággyal. A legjobb képeket megtartom a telefonomon, a másik 93485-öt majd törlöm, kímélve a memóriát. Hogy miért tartok meg egyáltalán bármennyit? Hogy hetek, hónapok, évek (?) múlva mosolyogva nézhessek rá, emlékeztetve magam arra, hogy milyen kisugárzással bírnak egyes “mai fiatalok”.