2015. január 14., 07:50
Budapest, Batthyány tér
Hideg van. Akkora a köd, hogy nemhogy a Parlamentet nem látom a túlparton, de még a Dunát sem. Gyalog indulok a rakparton. A hajam már bepöndörödött. Nem is értem, hogy gondolhattam, hogy egyenes marad. De legalább így még inkább tavasz tündéres az outfitem, ezzel a barack színű, művirágos koszorúval. Elég erős kontrasztot alkothatok a környezettel, a hideg, szürke, szmogos városrészben. Tegnap kérdezte egy barátom, hogy izgulok-e. Őszintén feleltem, hogy “egyáltalán nem!”. Nem izgulok, csak izgatott vagyok. Ez a mérleg akkor billen az egyértelmű izgulás oldalára, mikor meglátom a hotelt. Novotel Danube. Tegnap csekkoltam a gugliban, hogy pontosan hova kell mennem. Még a sárga kis emberkét is ráküldtem a térképre, hogy “view”-olja a “street”-et. Biztos, ami ziher. Bekanyarodok az épület sarkán, és meglátom a forgóajtós bejáratot. Most vagy soha! Lendületből kell bemennem, különben inába száll a bátorságom, attól függetlenül, hogy nem tudom, hogy hol van pontosan az az “ina”. Mindegy, majd utánajárok. Hál’ Istennek a szálloda aulája egész kicsi és barátságos. Már a forgóajtóban kiszúrom a recepciót. Feltett szándékom a néhány perces séta alatt begyakorolt szöveggel nyitni. Határozott léptekkel közelítek a pultnál álló személyzeti taghoz. A párbeszéd rövid, tömör és lényegretörő. A férfi udvariasan közli, hogy ma reggel még nem látta “Steiner urat”, de ameddig várok, foglaljak helyet. Egy 4 fotelecskéből álló társalkodó részlegre mutat. A lifttel szemben ülök le, és megkezdem a kabátomból történő kihámozódást. A hajamat igazgatom. Száll össze-vissza, kunkorodik, sehogy nem jó. Megpróbálom nem babrálni a sérómat. A recepciósok már így is érdeklődve vizslatnak. A két felvonó közül az egyik nem üzemel, így figyelmemet a megmaradt egyre helyezem. 0…1…2…3…4. Szünet. 4…3…2…1…0. Nyílik az ajtó. Kilép egy fiatal nő, poggyászát húzva maga után. Visszaáll a pulzusom baromi magasról csak magasra. Még 3-4-szer történik meg ugyanez (értelemszerűen más-más szállodai lakossal). Idelép a személyzet egyik tagja és megkérdezi, hogy felszóljon-e telefonon “Steiner úrnak”. “Köszönöm, nem szükséges!” – felelem. A lift feletti órára pillantok: hat perccel múlt nyolc óra. Úgy döntök, hogy még tíz percet várok, és ha nem érkezik meg, leadom a portán a Lélekbonbont, és firkantok mellé pár személyes sort.
A könyv
Meggyőződésem, hogy az egyetlen használatban lévő liftből fog kilépni Kristóf. Azonban a csalhatatlan intuícióm hirtelen az ellenkező irányba fordítja tekintetem. Összetéveszthetetlen szőke, ombre-szerű bozont. Magas fiú, éppen háttal áll nekem. A bár részlegen indul kóválygásra. Láthatóan keres valakit. Ösztönös mosolyra pöndörödik a szám, és felugrok a helyemről, de még nem indulok sehova. Figyelem Őt. Ha valakivel találkozik, nem megyek oda zavarni. Nem találja a helyét vagy az illetőt, akit keresgél, így a bejárat/aula/recepció felé indul. Felélépek, és keresem a szemkontaktust. Ahogy rámemeli mindig somolygó pillantását, odaintek és kissé félősen, de nagyobb léptekkel sétálok felé. Mosolyog. Nem tudja, hogy ki vagyok, de mosolyog. És ez az egyik olyan tulajdonsága, ami miatt annyira kedvelem, és felnézek rá. Bárcsak többen lennének a világon olyanok, akik így viszonyulnak embertársukhoz! Sokkal szebb világot élnénk. Ez is eljön majd egyszer. Be the change you want to see in the world! Így hát fülig érő vigyorral köszöntöm őt, és nyomban be is mutatkozok. A kezem nyújtom, hiszen így tanultam. Kezet ráz velem, elmondja a teljes nevét, majd rögtön ezután puszival üdvözöl. Meglepődök azon, hogy nem lepődök meg. Nem találkoztunk még, de mindig volt egy belső bizonyosságom arról, hogy Ő pontosan ilyen. Nyilván vannak rossz napjai is. Mindenkinek vannak. Több éve “követem” Őt minden lehetséges online felületen, és naponta látom, hogy mindig törekszik a közvetlenségre, a személyességre, a kedves interaktivitásra. A fotelokhoz megyünk. Szinte azonnal megdícséri a virágos fejdíszemet, majd arról kérdez, hogy korábban kellett-e kelnem emiatt a találka miatt. Nem tagadom, igen. És pironkodva megköszönöm a dícséretet. Elmeséli, hogy találkozója lenne, de egy pillanatra sem érezteti velem, hogy sietne tovább. Épp ellenkezőleg. A napomról kérdez, majd a munkámról, miközben dedikálja a könyvemet. Érdeklődve hallgatja, ahogy csicsergek. Szóba kerül, hogy miért tartózkodik Magyarországon, én pedig egy régi hasonló témájú sztorit elevenítek fel. Elmesélem neki, hogy járok kreatív írás kurzusra, amire látom, hogy felcsillan a szeme. “Miket írsz? Blogod is van?” – kérdezi, majd elkéri a címét. Éppen le akarom diktálni ennek az oldalnak az elérhetőséget, mikor riadtan pillant fel a telefonjából: már megérkezett a másik vendége. Megegyezünk, hogy linkelem Neki a blogomat, majd pedig eképpen harsan fel: “Csináljunk egy képet!”. Örömmel! Sőt, én is akartam javasolni, csak idő szűkében nem mertem. Milyen magas ez a Kristóóóf! Alig a válláig érek. A második jelző, ami hirtelen eszembejut a “délceg”. És ez nagyjából egybe is vág a kis herceges vonallal, amit le sem tagadhat. Lő két fotót rólunk, majd előkotrom a saját telefonomat. Nyilván* az én készülékemben van a hiba, mivel képtelen fényképet készíteni a @#!!& telefon. (*Az ismerőseim szerint indokolatlan helyzetekben használom a “nyilván” szót.) Megígéri, hogy átküldi nekem az általa gyártmányozott szelfiket, én pedig hálálkodok, és mivel nem akarom feltartani, további szép napot kívánok! Megölel és megpuszil. Fantasztikus emberke. Milyen rövid idő alatt, milyen sok energiát és szeretetet képes adni egy “utcáról bejövő” lánynak. Fülig érő vigyorral libbenek ki a forgóajtón. Klasszikus “singing in the rain” helyzet, csak éppen nem esik az eső, és énekelni sem tudok. Alig fordulok rá a rakpartra, már hívom is édesanyámat, hogy beszámoljak.
– based on true story –
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: