Dr. Szexicuki és Gigászipilla.

avagy egy tanulságos estém a sürgősségin…

Kedves Blogom,

Egy újabb fantasztik történetemet szeretném Veled, és az érdeklődő Olvasókkal megosztani. Az egész pár hete esett meg, egy drámai emlékű csütörtök éjszakán…

Történt ugyanis ennek a napnak a reggelén, hogy viszonylag zsenge életkorom ellenére úgy ébredtem fel, mint akinek minimum lumbágója van, de lehet, álmában nyílt gerinctörést szenvedett. Már az éles fájdalomra keltem, de mivel egy hero vagyok, így amazonként indultam fájós háttal a munkába. Délelőtt némán szenvedtem, délután már motyogtam, kora estére pedig már rendesen hangot adtam szenvedésemnek. Olyan 10 óra tájékában jeleztem a közelben tartózkodó édesanyámnak, hogy ha már életet adott nekem, akkor segítsen megtartani azt, és rögtönzött csontkovácsként valamit igencsak ügyködjön a hátamon. Így is történt. Méltán népszerű – már csak a Sárkány Center pultjai alól előkerülő – vietnámi balzsamot előkapva kezdte masszírozni a fájós területet. És ez tette fel a pontot az i-re. A hátam gyakorlatilag felmondta a szolgálatot. Begörnyedtem egy pózba, ahonnan többé nem volt kiút, és ehhez jött még hozzá, hogy már a levegővétel is fájt. A korábban kis területen, mozdulásra jelentező fájdalom, kiterjedt az egész hátamra, és állandósulni látszott. Egyke gyermek lévén, anyum aggódása mindig is túlzó volt, így első tippe az volt, hogy talán hátsófali infarktusom van… Ha meg tudtam volna szólalni, bizonyosan említettem volna neki, hogy legjobb tudásom szerint az nem masszírozás útján terjedő betegség, de inkább csak fejrázva nyöszörögtem. Mivel az enyhén szólva is kellemetlen érzés nem szűnt, így már én is kezdtem aggódni, hogy talán a tüdőmnek is köze lehet az ügyhöz, ami pedig nem móka és kacagás, úgyhogy végül rábólintottam az “Irány az ügyelet” elnevezésű hadműveletre. Lazán az egész család (édesanyám, édesapám, keresztanyum)  bepattant a kocsiba, én meg bedőltem a gépjárműbe.

Perceken belül megérkeztünk a helyi ügyeletre, ahol 72 órája műszakban lévő, mackós fazon fogadta az öregasszonyok hívását. Nem túlzok. A saját fülemmel hallottam, ahogy a telefoncsörgés közben hőbörög: “Na, milyen sorozatnak van már vége, hogy mindenki most telefonál… Hallo? Igen. Nem. Ez nem annak a tünete. Nem, nem tetszik agyvérzést kapni. Tessék pihenni. Viszonthallásra. CSATT.” Már a váróban biztos voltam benne, hogy a csávó egyetlen, jólirányzott hátbavágással helyretesz, és hazaküld teázni. Félve léptem be az ajtóként funkcionáló függönyön túlra, hátrahagyva népes kompániámat. Egyébként eddigre már elkezdett hatni a korábban bevett rózsaszín fájdalomcsillapító, úgyhogy egy hangyányi rájátszásra kényszerültem, nehogy körberöhögjön Dr. Kegyetlen. Megvizsgált, meghallgatott, megkopogtatott, megmért… Majd felkapta a telefont, és anélkül, hogy nekem bármit mondott volna a következőt motyogta: “Hallo? Küldenék egy beteget, vegyék fel PTX gyanúval, köszönöm! CSATT.” Én már a három betűs szónál elkezdtem fogalmazi a végrendeletem. Még véletlenül se mondja meg nekem, a BETEGNEK, hogy mire gyanakszik! Kérdően néztem rá, erősen WTF arckifejezéssel. Szerencsére vette a metakommunikációs jeleimet, és elmagyarázta, hogy bár nem biztos, de neki ez így – kopogtatásra – úgy tűnik, mintha levegő lenne a valamilyen valahol és a hörgők között. Rögtön elkönyveltem magamban, hogy “beszorult a levegő”, és ennek fényében rá is kérdeztem, hogy miért indokolt, hogy éjfélhez közeli órában besétáljak a sürgősségire. A válasz nem tett jót az idegrendszeremnek. Közölte, hogy ha beigazolódik a gyanúja, akkor elképzelhető, hogy idézem: “csöveket szúrnak a bordáim közé, és kiszippantják a levegőt”. Nos, a mosolyom nem volt természetes, valószínűleg inkább vicsorgás volt.

A frászt hozva családomra közöltem, hogy be kell vonulnunk a Honvéd Kórházba (ami, amúgy nem hogy nincs  közel, de ráadásul rohadt messze van). Gyászos hangulatban robogtunk a sürgősségi felé. Halkan jegyzem meg, hogy eddigre már majdnem cigánykerekezni tudtam volna fiatalos hátizmaimmal. Mindenkinek ajánlom a rózsaszín gyógyszert! Megérkezve a helyre, ahol mindenki netto félhalott volt, de legalább egy karjuk hiányzott, kissé idegennek éreztem magam. A mentők egymás után hozták a szenvedőket, én meg nyomkodtam a fészbukot, és azon gondolkoztam, hogy vajon mit is keresek itt, mikor lehet, hogy csak csúnyán elaludtam a hátam. Ebből az eszmefuttatásból akkor vágódtam ki, mikor “becsekkoltam” a recepción, leadva a beutalómat. Egy tipikus székbesüppedt nővérke vette fel az adataimat (megjegyezve, hogy rejtély miért ilyen messzire küldtek), amikor is mellettem termett a pofátlanul fiatal, és gusztustalanul jóképű Dr. Szexicuki. Kacéran behajolt a pultba, rámemelve zöld tekintetét, és megkérdezte, hogy mi a baj. Na, akkor lett igazán minden bajom. Kvázi a világomat nem tudtam, úgy próbáltam ennek a Carter doki-szerű fiatal srácnak elmakogni, hogy mi a stájsz (illetve gondoltam, hogy hozzácsapom azt is, hogy SZERETEM ŐT!). A helyzetemen nem javított, hogy eközben szívdöglesztő félmosolyt intézett felém. Nyilván nem kell hozzá médiumnak lenni, hogy észrevegye, hogy amit lát, az hirtelen felindulásból elkövetett ZAVAR. No, mindegy. Mondta, hogy menjek egy gyors röntgenre, és én azonnal teljesítettem ezt a kérését, ahogy bármelyik másikat teljesítettem volna. Eközben felküldtem egy gyors imát az égbe, hogy légyszi, ne Ő legyen bent a röntgen szobában, ismervén az eljáráshoz szükséges ruhadarabok számát. Hál’ Istennek egy nőci vizsgált, így csak alapjáraton volt kínos az idegen előtt történő pucérkodás. Végezve a sugárzással, visszasétáltam (lassan, mert ugye hátfájjással voltam bent) a tömegelés helyszínére, a sok zombi közé. Keresztanyám több utalást tett rá, hogy Dr. Szexicuki láthatóan érdeklődik személyem iránt, de én elhesegettem ezirányú megjegyzéseit, mert az arcszínem ekkorra már inkább volt rák-színű, mint természetes. Nagy zavaromban, totál elfelejtettem, hogy mi a következő lépés, úgyhogy magabiztosságot tettetve odalépdeltem a recepcióshoz (aki mögött Sz.C. doktor tevékenykedett) és a lehető leghalkabban sutyorogtam, hogy adjon némi útmutatást. Nem voltam elég csendes, mert a szívdöglesztő gyerek rögtön megperdült tengelye körül, és odalibbent mellém. Nyeltem volna egy nagyot, de a gombóc a torkomban nem igazán engedte. Próbáltam úgy ránézni, mint aki nem érzi hátában a komplett családja tekintetét, akik amúgy már képzeletben dúdolták a nászindulót. Egy orvos a családban… Micsoda remények! Azt mondta bizsergető hangján, hogy ugyan még nem készült el teljesen a röntgenfelvételem, de ő MÁR MEGNÉZTE, és úgy látta, hogy nem lesz itt baj. “Akkor megmaradok?” – kérdeztem vissza egy szánalmasan közhelyes kérdéssel, elbájólóan mosolyogva felé. Dr. Szexicuki pedig olyan somolygás közepette próbált VOLNA válaszolni, hogy az EKG-m bizton kiakadt volna… de nem nagyon jött neki össze, mert beleakadt a mondatba, és habogott össze-vissza. Ez amolyan ördögi körként generálta bennem a pirulást. Ez igen! Honvéd Kórház, Sürgősségi osztály, 2014. A szimuláló lány, és a nála vélhetően fiatalabb orvosa képtelenek egy jóízűt humorizálni a nemlétező problémán, mivel egyikük sincs a helyzet magaslatán. Méééndegy. Amúgy is ki engedte meg ezeknek a zsenge fiúknak, hogy betegeket lássanak el? Mert nem csak Szexicuki volt ott feltűnően pelyhedzőbajszu korban, de konkrétan mindegyik köpenyes tutira mesét néz még reggelente. Azt mondják, hogy a pesti kórházak közül a Honvéd a legjobban felszerelt. Miután betekintést nyertem a mosdók állapotába, rájöttem, hogy mire is értik ezt a kifejezést.  Az orvosgárda első osztályú,  friss és ropogós állományára.

Fél egy lehetett ekkor. Tökéletes szájával intézett hozzám még néhány szót, miszerint pár vizsgálatot még el kell végezni rajtam, úgyhogy visszaültem kísérőtársulatom körébe. Onnan bűvöltem életem új, plátói értelmét. Néhány agonizáló beteg megérkezése után, egy szintén röhejesen fiatalka lány jött értem, hogy rámkösse az EKG tappancsokat. Még jó, hogy ő méri, így talán reális lesz a szívritmusgörbém. Ehhez a művelethez elvonultunk egy zárt vizsgálóba, amelyhez hasonlót még elég sokat láttam aznap hajnalban. Lazán tűrtem a vizsgálatot, egészen addig, míg megkért, hogy üljek fel és  öltözzek, mert lesz egy gyors vérvétel. HOGY MI? PARDON, MI? Semmi bajom, már nem fáj semmim, haza szeretnék menni! Itt jegyezném meg, hogy nálam rosszabbul senki nem viseli, mikor tűt döfnek a vénájába, hogy kiszipolyozzák a vérét. Kétszer ájultam el eddig, abból egyszer nem is engem szúrtak. Ezen kívül kb. 4-5 alkalommal kerültem annak határára, hogy fejberúgom az adott védőnőt. Egyszer sem tettem meg, de a jövőre nézve nem tudom ígérni, hogy nem is fogom soha. Röpke 10 perces monológot tarottam a csajnak arról, hogy ERRE SEMMI SZÜKSÉG, a saját testi épségére hivatkozva mondom… Kacagva, ismétlem KACAGVA mondta, hogy egy kórházban vagyunk, ahol ez a minimum. Hát, jó! Reméld csak a legjobbakat, hogy nem tör elő belőlem Hulk, és döföm beléd a tűt… Szokás szerint nagy levegőt vettem, nyakamat max. terhelhetőségig fordítottam az ellenkező irányba, és úgy szorítottam ökölbe használatban lévő kezemet, hogy a vérem plafonig történő spriccelése reális kilátásban volt. Megtörtént a vérvétel – minek közben végig arra gondoltam, hogy ezért valakit egyszer bizonyisten kinyírok – majd a dolog végeztével, lassan visszafordítottam fejemet a normális testtartásba. És ekkor láttam meg. Az érzés, amely átjárt, leírhatatlan. Egyszerre gyűlt könny a szemembe, feszültek meg idegeim, támadt hányingerem, és éreztem azt, hogy durván ELÁRULTAK. Egy infúzióhoz használatos kis kupakocska lógott ki a vénámból. AZ ÉN VÉNÁMBÓL. Az enyémből, aki azt a röpke másfél percet sem képes elviselni, amíg vérét veszik, nemhogy azt, hogy egy mindenki által jól ismert hosszúságú (!) műanyag cső van FOLYAMATOSAN a karjában. Annyira ledöbbentem a helyzettől, hogy köpni-nyelni nem tudtam. Ezt anyám nem fogja elhinni! Édesanyám, aki nagyon is tisztában van vele, hogy milyen érzések munkálnak bennem egy-egy ilyen kínzás alkalmával. Némán böktem mutatóujjammal a dugasz irányába, remegő szájjal, és kérdő tekintettel. A kedves, fiatal, és mosolygós gyilkos egy vállrándítással, és annyival elintézte a dolgot, hogy “arra az esetre, ha ma este még vért kéne venni, ez így kényelmesebb”. Aha, szerintem is kényelmesebb. Egy pofon az arcodon nekem speciel kényelmesebb lenne, de hát te vagy itt a nagy, felnőtt és bölcs ORVOS. Mondta, hogy nyugodtan mozgathatom a karomat – látván, hogy be vagyok feszülve – én meg mondtam, hogy kösz, de nem. Ez így is történt a további néhány órában, ezáltal a komplett bal oldalam totál életképtelenné vált.

Visszatértem a szüleimhez, ahol bő negyed órát szenteltünk a drámának, hiszen odahaza mindenki tisztában van vele, hogy miként élem meg az idegen tárgyakat az ütőeremben, nem úgy mint azon az elátkozott helyen. Ráadásul Dr. Szexicuki is felszívódott. Viszont jött helyette Gigászipilla doktorúr. Hát, az “úr” jelző itt is enyhe túlzás, hiszen a srác jobban hasonlított egy mekis gyakornokra, mint egy szakképzett orvosra. Mondjuk a köpenye némiképp emelte a tekintélyét. Újabb vizsgálatokat helyezett kilátásba, én pedig repestem az örömtől. Se! Dugóval a karomban úgy éreztem, hogy többé már semminek nem tudok örülni. Elvonoltunk egy vizsgálóba mi hárman: a doki, a szempillái meg én. Neki is felsoroltam a panaszaimat, hozzácsapva azt is, hogy erősen sérelmezem a vénámban helyetfoglaló cumót. Valamiért ő is rendkívül cukinak találta, ahogy én ezt a kínzást megéltem. Mindegy. Elnéztem neki, mert megvolt az a külöleges képessége, hogy láttatta szempilláit úgy is, hogy háttal volt nekem. Most viccen kívül: életemben nem láttam még ekkora pillákat!! Végigböngészte röntgenfelvételeimet egy kőkorszaki számítógépen (itt megint megjegyezném, hogy a kórház a rezidens-utánpótlásra több hangsúlyt fektethet, mint a valódi felszerelésre), majd megkért, hogy vetkőzzek. Rezignált arccal feleltem, hogy az nem fog menni, doktorúr! Miért? Nos, a bal karom vállalhatatlanul hosszú ideje mozdulatlan, ezáltal ha akarnék ezen változtatni sem tudnék már. Erre a kis Humor Herold kitalálta, hogy akkor csak féloldalasan bújjak ki a szűk pólómból. Hogyne! Gyors gondolatfuttatás után rájöttem, hogy nem lesz más választásom, és amúgy sem terveztem elnyerni az “Év leghisztisebb páciense” címet, úgyhogy megkezdtem a kifelé történő vergődést a felsőmből, egy darab kéz használatával. Ajánlom mindenkinek ezt a tornagyakorlatot. Nagy nehezen megoldottam, meghallgatták ők is (doki+szempillák) a bennem leledző hangokat, majd utasított, hogy helyezzem magam vízszintbe azon az ágy-szerűségen. Hosszú ideje az első mozzanat, amit megjegyzés nélkül, könnyeden teljesítettem. Bár elég nagyot puffantam az ágyon, lévén, hogy egyik karom használaton kívül volt, így nem voltam valami nőies a folyamat közben. Egy kérdés. Van itt valaki, aki vihorászás nélkül kibírja, hogy megnyomkodják a beleit, illetve benyúljanak a bordái alá? Vakbélgyulladásosoknak nem ér jelentkezni. Ahogyan én sem teszem ezt, mivel ezen a ponton következett a minimum 2 perces görcsös vihogásom. Viszonylag hamar belátta Gigászipilla doki, hogy ez a tevékenysége egyrészt felesleges, másrészt felesleges. Befejező momentumként megtárgyaltuk, hogy bármi oka volt is a hátfájásomnak, biztosan nem komoly, és krónikus, úgyhogy ajánlaná figyelmembe a következő lehetőségeket: vagy ott és akkor ad nekem néhány (!) gyógyszert, vagy infúziós fájdalomcsillapítás. A tekintetemmel válaszoltam, és azonnal értette az értenivalót. Előszedett 4, azaz NÉGY különböző gyógyszert – úgy, hogy akkorra már régen a lelki fájdalmam volt a legdurvább a dugasz miatt – és bevetette velem. Volt köztük sima fájdalamcsillapító, izomlazító, valami gyomor-lekenő cucc, és még valami. Ha tippelnem kéne, az utolsó nyugtató volt, mert elég idegesítő lehettem a folyamatos puffogásommal. De! Ha nem döftek volna belém műanyagot, akkor kezesbárány lettem volna, szóval ez is az ő hibájuk! Elbájólan, és szempillarebegtetve kísért vissza a váróba. A zárójelentésre várva még tudtam stírölni kicsit eredeti szerelmemet, Dr. Szexicukit, úgyhogy gyorsan elrepült az idő. Fél 3kor kaptam kézhez a papírt, amin az állt, hogy a diagnózis: “hátfájás”. Még jó, hogy latinul volt odaírva, így kevésbé égés. Odasomfordált hozzám Gigászipilla, és azt hitte, hogy jóhírt közöl azzal, hogy “ezt most kikapjuk”, mutatva a gyűlölt cuccra a karomban. Arra gondoltam, hogy ha nem lesz kíméletes, akkor én kapom ki a szemét a helyéről, és elteszem szuvenírnek. Ismételten bevonultunk egy helyiségbe, ahol kegyetlen procedúraként siklatta ki ütőeremből az alien-t. Rányomott egy pamacsott a sebre, de mikor próbálta egy tapasszal odaerősíteni, a gravitáció csodájának köszönhetően levágódott rólam a kötés, és lám lám lám, szép patakban csordogált végig a vérem az alkaromon. Én ennek már nem szenteltem további kiakadást, de Gigászipilla doki kínosan felvihogott. Addigra már nagyon jól tudta, hogy végzetes hibát vétett. Szerencséjére a nyálam már majdnem kicsöppent a számból, hála a gyógyszereknek, a fáradtságnak, és az izgalmak utáni bágyadtságnak, így nem volt kapacitásom megtorolni bakiját. Bocsánatkérően megszeppent hangulatban látta el haldokló karomat.

Búcsúzóul őszinte kedvességgel kívánta a legjobbakat, és hogy gyógyuljak meg. Megköszöntem, és biztosítottam róla, hogy mostanában nemigen fog látni. Illetve gondoltam magamban, hogy akkor sem jövök ide, ha levágja a lábam egy láncfűrész, mert akkor csak elküldöm nekik postán a vérem, én meg majd otthon jegelem… Persze Szexicuki felé még megeresztettem egy igéző, búcsúpillantást, majd otthagytuk az egész kócerájt.

Bréking:

Ennek az egésznek már több hete, hogy történt… Tegnap este mégis szóba került az eset, barátnőim körében, méghozzá abban a témában, hogy eléggé hihetetlen, hogy ilyen orvosgárda dolgozik a Honvédban. Korábban volt egy nonszensz eset, még Londonban (- lásd egy korábbi bejegyzésem végén), ami tegnap este is szöget ütött a fejemben. Dr. Szexicuki anyakönyvezett nevének teljes hiányában, nem tudtam megmutatni isteni mivoltát haverináimnak. Így hát a korábbi esetre hivatkozva, megkerestem szülésznő barátnémat, hogy segítsen felkutatni a szóban forgó fiút. Kérdezte a paramétereket, én pedig elmondtam, hogy az illető itt és itt dolgozik, illetve szexi és cuki. A következő 15 másodpercben megérkezett a link a facebook-os adatlapjához… …! …! Fel lehet tenni miérteket, és hogyanokat, de én már elengedtem ezt az egész ügyet. Tele van a világ megmagyarázhatatlan helyzetekkel, ez is csak egy volt közülük. Egyébként a nagyon kiváncsiáknak annyit mondanék, hogy barátnőm exe ugyanott dolgozik egy másik osztályon, és az ő ismerősein keresztül lett meg Sz.C. Persze linkelhetett volna még másik 15 dokit, de szerinte rá illett a leírás. És tényleg.