Mielőtt belekezdenék mások számára kissé szürreális, számomra inkább “mindennapos” nonszensz események boncolgatásába – muszáj hangosan (!) kinyilatkoztatnom: VÉGRE ELJUTOTTAM LONDONBA <3 Mióta az eszemet tudom, azóta készültem rá.
Egy hetes városnézés keretein belül látogattunk el álmaim városába egyik barátnőmmel. Jópár napja itthon vagyunk már, de én még mindig azon a néhány eseményen kattogok. Félreértés ne essék, kivétel nélkül minden pillanata felejthetetlen és fantasztikus volt, de 1-2 (számomra is hihetetlen) momentumot azért mindenképp kiemelnék. Már csak azért is, mert már jó ideje érik bennem a gondolat, hogy irkálok ide valamit, hiszen ezer éve nem eszemfuttattam. Mikor pedig rákattintottam saját blogomra, a fejlécem azonnal egyértelművé tette, hogy miről is kéne értekeznem:
Everything happens for a reason!
I like nonsense – it wakes up brain cells!
British accent <3
Tökéletes jel az univerzumtól/a szívemtől, hogy mit kell kifejtenem. Nem is ragoznám tovább a szót, nekilátok.
Naphosszat mesélhetnék a Londonban töltött napjaim izgalmairól – ahogyan azt teszem is lelkiismeretesen ismerőseimnek – de most csak a leghihetetlenebbeket sorakoztatnám fel. Már csak azért is, hogy maradandó nyomot hagyjak ezeknek a fontos emlékeknek.
Alaposan átgondolva két főbb momentumot muszáj kiragadnom a többi közül. Mindkettő csodálatosan hihetetlen és egyáltalán nem véletlen! Ahogy semmi sem az.
1.
Egyik ilyen szuperszónikusan megkomponált esemény az volt, mikor személyes valóságában, pár méterre tőlem MEGPILLANTOTTAM CAMBRIDGE HERCEGNŐJÉT, Katalint, karján a leendő trónörökössel. Ez már önmagában véve fantasztikus élmény lenne, figyelembe véve, hogy mennyire is RFF (Royal Family Fan) vagyok. Erről már korábban értekeztem, tehát ide most annyit írnék: nagyon. Nagyon az vagyok.
A következő történt: Nem titkolt szándékkal vettük az irányt barátnőmmel a Kensington Palota irányába. (Jó, nyilván a palota látványossági mivolta sem mellékes.) Hatszáz utikönyvvel és egyéb (korábban kinyomtatott guide-dal) felszerelkezve lépdeltünk a Királyi Család hivatalos rezidenciája felé. Odafelé már a buszon és a metrón is olvastam a sorokat, hogy mindenképpen felkészülten (és jó oldalról!) közelítsük az épületet: “A Kensington palota egyik szárnya a múzeumnak ad otthont, míg a Royal Family egyes tagjai a másik épületben laknak.” Ennyi nekem elég is volt. Befutunk a múzeumba szuvenírekért, majd átnyargalunk a másik oldalra, hogy lóghassak a kerítésen a “MARRY ME HARRY!” pólómban.
Az elképzelés nyilván tökéletes volt, a kivitelezés pár helyen megcsúszott. Mondjuk ott, hogy korábban nem volt kapacitásom a fent említett pólót elkészíttetni. Az ajándékboltban vettem egy méregdrága, rózsás ízesítésű teasütit (amit később a Hyde Parkban kézből adományoztam a mókusoknak), és egy Harry herceges képeslapot, “Megígértem anyáéknak, hogy a herceg nélkül nem megyek haza!” felkiáltással, arra az esetre, ha VÉLETLENÜL nem szeretne belém az ablakból kipillantva.
(Bréking: Hazaérve értesültem arról a megintcsak nonszensz esetről, hogy amíg én Londonban hajkurásztam Harry-t, addig ő Esztergomban részegedett egy lagziban. Csupán az vígasztal, hogy a Kensingtonnál tett látogatásunkkor, már elméletileg hazaérkezett.)
Na, szóval! Miután bevásároltunk a látogatók számára megnyitott épületben, és megejtettük a szokásosnak mondható fotózkodást a palotával a háttérben, lépkedtünk is a mááásik szárny irányába. Elkeseredésre adott okot, hogy ez a része az épületnek (logikusan, teljesen várható módon) sokkal elszigeteltebb volt a másiknál. Három méteres, tömör téglakerítés, tetején szögesdrótnak megfelelő királyi védélemi rendszer választott el kiszemelt vőlegényemtől, és annak családjától.
Már- már lemondóan sétáltunk az átláthatatlan fal mellett, amíg el nem érkeztünk a kocsibejáróig, ami mögött egy takaros kis porta állt. Természetesen egy sorompót örző Bobby mögött. A vélhető “főbejárat” előtt álldogáltak néhányan odabent, de talán nem is zoomoltam volna rájuk ezerrel, ha az őr nem kapta volna hátra a fejét hajszálnyi pánik kíséretében. Hálát adok az égnek, hogy ilyen amatőr módon, szándékán kívül hívta fel a figyelmünket arra, hogy mögötte bizony azok a valakik = VALAKIK. 
Több sem kellett, szemem autofókuszát ráállítottam a gyanúsan elegáns ruhácskában ácsorgó, barna hajú fiatal nőre, és hangomban halvány hisztériával kérdeztem barátnőmet: “Az ott egy barna hajú nő? – Igen. – Szoknyában? – Igen. – KARJÁN EGY KISBABÁVAL? – Igen.” De ekkora már többen megálltak mögöttünk, ezzel is biztosítva engem arról, hogy nem látok rosszul: az a karonülő gyerkőc bizony a jövendőbeli uralkodó. (Áhh, még most is meghatódok, ahogy ezeket a sorokat fogalmazom.) Totális sokkot kaptam. (Utólag átbeszéltük, hogy mi lett volna ha magát Harry-t látom meg, és megállapítottuk, hogy nagy valószínűséggel a Scotland Yard-on és/vagy a helyi kórházban kötöttem volna ki.)
Kis idő múltán – miután a hercegné elbúcsúzott vendégeitől – be is mentek az otthonukba, és én 2-3 percenként (a Kensington Gardensben sétálva) még fel-felvisítottam, hogy “LÁTTUK KATALIIINT!”. Ennek a sokkos állapotnak bejegyzésem második pontja vetett végett, méghozzá egy újabb sokk formájában.
2.
A második adag hihetetlenség kevésbé celebes (bár ezt utólag már kezdem átértékelni), azonban annál inkább sors-szerű és felfoghatatlan. Barátaim között csak úgy szoktam emlegetni: “Amikor pofánvág a Karma.” Kedves Olvasóm, ha már eddig is túlontúl terjedelmesnek találtad ezt a bejegyzésem, akkor tarts egy rövid pihenőt, mert szeretném gondosan felépíteni az események láncolatát, hogy minél érzékehetőbben adhassam át meglepődésem súlyát. Egyébként végtelenül hálás vagyok, hogy miután – még olvasás előtt – legörgettél, hogy szemügyre vedd az írás terjedelmét, még mindig itt vagy.
Nos! Az egész 1862-ben kezdődött … Najó, nem! Ennyire azért nem lesz hosszú. Tehát, az egész egy Big Ben – London Eye sétánk alkalmával kezdődött. A Parlament épületének hatalmas óratornyától haladtunk az óriáskerék felé, amikor is összefutottunk barátnőm unokatestvérével a hömpölygő tömegben. Erre én már nem is szánok külön bejegyzést. Tök mindennapos, hogy a szintén turistaként nézelődő rokon szembejön a hatalmas fővárosban. Ez a srác javasolta nekünk, hogy sétáljunk végig a rakparton, mert látott ott izgi performanszokat, zenészeket, táncosokat. Időnk és lelkesedésünk annyi volt, mint a tenger, úgyhogy hatalmas lendülettel kanyarodtunk rá az említett sétányra.
Amit tapasztaltunk: Váci utca x10. A szobor-imitátorok ámultbaejtő profizmussal dermedtek mozdulatlanságba, a zenészek zsebretették a komplett magyar X-faktort, a táncosok pedig… Hát, igen. Nálunk én nem is igazán láttam táncos produkciót nyílt téren, és mivel mi magunk is táncikálunk egy jó ideje, így egyértelmű volt, hogy a nézelődő kör részét fogjuk képezni,
mikor egy kupac (számszerint 5 darab) srác előadáshoz készülődik. Aki már látott ilyet, az átérezheti, hogy milyen élményt vált ki az ember(lányából), mikor öt (szemtelenül jóképű!!!) fiúka úgy mozog a zenére, hogy a nyál feltűnés mentesen csöppen ki a szánkból. Végignéztük, tapsoltunk, sikongattunk és végül adományoztunk. Továbbindulva meg is jegyeztük barátnőmmel, hogy nem elég, hogy marhajó volt, de ráadásul az a Szöszi srác… Igen – igen! A Szöszi. Fekete bőrű fiatalok között a Szöszi fiú igencsak feltűnő, hovatovább irtózatosan cuki volt. (Azért itt kiemelném a néger srácok világbajnok tomporát, amelyre csak az a mém ugrik be gondolataimba, hogy “DAT ASS!”.) Nos, ebben a szellemben haladtunk tovább utunkon, huszáros kanyarral a lovasrendőrség irányába. És ez a történet itt ennyi is lenne, HA! Ha 2 nappal később nem kezdődött volna el a nonszensz-áradat.
Egy igen hosszú nap után (tele parkokkal, mókusokkal, Kate hercegnékkel, eltévedésekkel) ültünk a város egyik külső szeglete felé zakatoló metrón, olyan éjfél körül. Egyszer csak kinyílik az ajtó, felszáll a Szöszi srác, és LEÜL MELLÉM!!! Jesus!! Ez most komoly? Egy 10 milliós nagyvárosban, erre vajon mennyi az esély? (És itt még NAGYON nincs vége.) A kínosan helyes fiatal srác motyogott is felénk valamit, de a döbbenettől már csak azt érzékeltük, hogy leszálláskor még visszafordult egy szívdöglesztő mosolyra. És itt történt meg a “bevésődés” (örök és visszavonhatatlan szerelemrelobbanás az Alkonyat filmek szerint – a szerk.).
A szállánsunkon bő egy órát szántunk a kiakadásunknak, illetve beleástuk magunkat a Youtube világába, hogy minél többet tudjunk meg a mi utcai táncosainkról. Hát, igen! A bevésődés az bevésődés. Hosszas kutatómunka után sem tudtunk meg túl sokat. Pár videót találtunk arról, hogy ezek a fiúk az esetek 70%-ban a Piccadilly Circus-on riszálják magukat.
A következő volt az utolsó napunk Londonban. A program majdhogynem szabadfoglalkozás volt, ami fix az az addig kihagyott Fish&Chips beszerzése (mindenáron), az Edinburgh-i herceg szülinapjára megrendezett dísz ágyulövészet megtekintése, illetve a maradék pénzünk elszórása volt. Sorban vettük is a tételeket, és amikor a vásárlásra került sor, akkor ismét jelzett a Karma, hogy merre van dolgunk.
Egyszer csak szembejött egy MÁSIK srác a táncosok közül. (Kötelességemnek érzem hangsúlyozni, hogy mindössze ÖTEN voltak ezek a bizonyos fiúkák, nem 400 000-en – ennyit a számosságról és az esélyekről.) A történet eponton megkíván némi vulgaritást, hogy 100%-osan át tudjam adni az érzést. Tehát ez a tipikus “Hát, b*szdmeg, ilyen NINCS!!!” jelenet. Ekkor történik az, hogy két barátnő, egy kissé erőltetett sorsszerűséggel, de egyöntetűen jut arra a döntésre, hogy KÖVESSÜK! Tegye a szívére a kezét, aki még nem csinált ilyet! A célunk egyértelmű és teljesen logikus volt. Hátha elvezet a Szöszihez. Nos, nem vezetett el. 120 kilométernyi kacskaringós rohangálás után az egyetlen tanulság, amit levonhattunk az az volt, hogy “Ez a csávó nem tömegközlekedik.” Egyébként magánnyomozókat megszégyenítő módon, az utca másik oldalán, szándékosan lemaradva nyargaltunk a fickó mögött. Az akciónak az tett be, mikor a táncoslábú fiú bement egy boltba, és váratlan kijövetelekor (amelyet face to face intézett nekünk) megszeppenve bujdostunk el egy sarok mögött. Ekkor vesztettük nyomát. De, itt még MINDIG NINCS VÉGE!
Elmentünk tehát Malackához, hogy meglessük, mit csinál. Ööö, nem. Elmentünk tehát a vásárolós negyedbe, és rommá shoppingoltunk magunkat (nem gondolva arra, hogy a bőröndünk kapacitása véges.) Miután leszakadt már kosarunk a frissen beszerzett 2Ł-os csecsebecséktől, eldöntöttük, hogy keresünk egy kajáldát. Mivel a Piccadilly éppen fél köpésre volt, így azt a teret tűztük ki célul. Nagyjából a Szöszivel való összefutáshoz fűzött reményeim konvergáltak a nullához, mert – ahogy mondani szoktam – “Mindennek van határa!”. 
Miközben átvonultunk a meglepően szűkösre szabott téren, barátnőm kérdezte (benneragadva a detektív szerepben), hogy “Látsz valamit?” Én pedig – lazaságot magamra erőltetve – pillantottam hátra vállam fölött, és színlelt önuralommal válaszoltam az igazságot: “Semmi extrát. Csávókat…a CSÁVÓNKAT…” A várt reakció nem maradt el. Hiszen a Szöszi bizony 3D-ben ott ült a szobor tövében. Hát, ilyen már megintcsak nem létezik!!! Na, ez az a helyzet, amikor már nem lehet packázni a sorssal.
Szinte süvítve vágtuk át magunat a tömegen, leülve a srác közelébe, megfeletkezve korgó gyomrunkról. Három mondatban megvitattuk, hogy ez most abszolút nem az a szitu, amikor is idő és lehetőség van olyan felesleges dolgokra, mint a táplálkozás. Priorizálni kell! Lecövekeltük magunkat egyhelybe. Az a nagy helyzet, hogy életünk új értelme egyértelműen és kétséget kizáróan kiszúrt magának. Mosolyogva bűvölt tekintetével, ez pedig 2 dolgot jelenthet: a) vagy felismert korábbról, és ekkor egy pindurit kínos a jelenlétünk, b) vagy újra és újra égő szerelemre lobban irántunk, akárcsak az 50 első randi c. méltán romantikus filmben. A rejtély (ezidáig) megoldatlan maradt. De ami késik, nem múlik – tartja a mondás. Olyan 7 órától hajnali 1-ig ültünk ott. Eközben én egyszer elrohantam eleségért (mert kiderült, hogy a szervezetnek szüksége van rá, pláne ilyen akciódús pillanatokban). Szereztünk sört. Betörtem a Mekibe pisilni. A Szöszinek barátnője van, de! Ettől (sajnos vagy nem sajnos) függetlenül a szimpátiáját felénk továbbra is fenntartotta (itt most mindenki képzeletére bízom, hogy milyen formátumban), illetve próbált volna velünk kontaktaláni, de cigipapír hiányában ez hamar zsákutcába futott. Mondjuk a barátnő jelenléte “zsákabb” utca volt.
Azonban gazdagabbak lettünk pár táncos fiú menő pacsijával (mivelhogy rendesen beépültünk a közösségbe – ez mondjuk a minimum kárpótlás a zsibbadtra ült fenékért), illetve egy hatalmas égést is bezsebeltünk. Ez utóbbit tanítani kéne. Csücsültünk a szobor tövében, és finom, ízes magyar szavakkal illettem kiszemeltünk erényeit. El lehet képzelni, hogy milyen az, mikor egy fáradt nap után a magyar leány elereszti fantáziáját egy szívtipró fiúval kapcsolatban, és mindennek hangot is ad anyanyelvén. Maradjunk annyiban, hogy hosszasan taglaltam barátnőmnek, mihez is kezdenék Szöszivel egy lakatlan szigeten. Úgy 15 perce ülhetett mellettünk a tárgyban foglalt fiú egyik haverja, mikor is – ahogy az a nagy könyvben meg van írva – odafordult: “Ti magyarok vagytok?” Mire én abszolút nem természetes mosollyal az arcomon feleltem rezignáltan: “NEM!”
Egyébként kideült, hogy Péter (szintén táncos) 5 éve él Londonban, tanul és nagyon örül, hogy velünk beszélhet magyarul. Az égésünk mértékéről ill. folyományáról szerencsére nem esett szó. A pálinkát viszont hiányolja. Teljesen jogos. Ezzel a fiúval beszélgettünk, mialatt a többiek (köztük a Szöszivel) lassan szedték a sátorfát és tovább álltak. Persze a “csávónk” távozáskor is meresztgette világos íriszeit irányunkba (felthetően érdeklődve affelől, miről diskurálhatunk cimborájával). Ezután mi is hazavánszorogtunk szívünkben egy kellemes nap emlékével és némi hiánnyal. Y generáció tagjaként – nem hajthattam fejem úgy álomra, hogy ne írjak pár sort erről Facebook-ra. Kinyilatkoztattam, hogy milyen szuper napunk volt, és hogy új értelmet nyert számomra az utcai tánc, plusz egy kis utalást arra, hogy lángra lobbant szívem (minden nemű személyleírást mellőzve). Helyként megjelöltem a Piccadilly Circus-t.
Másnap reggel (lázas hazakészülődés közben) érkezett egy komment egyik barátnőmtől. “Asszem, tudom ki az.” Csendesen felkuncogtunk csordultig telt bőröndjeink felett, majd vissza is írtuk, hogy “Az nem valószínű!”, hiszen nagyon jól tudtam (?), hogy haverinám abban a tudatban van, hogy én Harry herceg miatt (is) érkeztem a városba. A következő percekben már érkezett is egy link a Szöszi profiljához azzal a címmel, hogy “Biztos forrásból hallotta már a Piccadilly-s táncosokról…” ????!?!?!?!?!?!?!?!?????????? MOST EZ KOMOLY? Vajon erre is mennyi volt a statisztikai esély?
Hazaérve újabb kutatómunka következett – már csak a saját szórakoztatásunkra, kevésbé elérhető célzattal. Nevét (Jonas <3) megtudva a következő információkhoz jutottunk: litván (!!!), 1 éve él Londonban, korábban részt vett egy speciális litván társkereső műsorban, amelyről videó is van a youtube-on (ezen a ponton zuhantam abszurd röhögőgörcsbe), évek óta táncol különböző stílusokban és persze szereztünk millió képet, hogy a Szöszi méltó helyét elfoglalhassa a londoni montázsainkban. :)))
Zárszónak pedig annyit még, hogy nem tudom, pontosan mi célja volt a Karmának azzal, hogy elénk pakolta ezt a fiút, de az biztos, hogy fellendítette vele detektív karrieremet!
Nem is csigázom tovább a kedélyeket… Íme egy videó a srácok által előadott performanszról (a KALAPOST tessék figyelni!!!):
Ez pedig egy kis szösszenet tőlem a londoni életérzésről:
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: