Let it snow.

Kedves Napl… ja, nem! Ez a kezdés annyira belémrögzült a korai, napló-írásos éveim során, hogy mikor eldöntöttem, hogy most csak úgy értekezek a jelenlegi helyzetről, azonnal transzba estem, és levelet kezdtem fogalmazni.

Serdülő, még melírozott hajú énem bizony vezetett klasszikus naplót. Akkoriban még nemigen volt mit legyeznem, így – jobb híján-  az értékelhető bejegyzések kimerültek az évenkénti “ma leesett az első hó” fejezetek voltak. Ezt egyik évben sem hagytam volna ki. Meteorológus szemmel a kopottas füzetem egyszer sokat fog érni. Persze csak akkor, ha eltekintünk attól, hogy nem definiáltam az “első hó” fogalmát pontosan, így néhol ez hirtelen lezúduló 20 centis országos káoszt jelent, néhol pedig meresztett szemmel alig észlelhető szálingózást. Mindez hagyománnyá nőtte ki magát az évek során, hiszen a mai napig édesapám (aki annyira hajnalban kell, hogy munkába menet a járőr azt kérdezi tőle, hogy “hova, hova ilyen későn?”) ébreszteni szokott, ha észleli az év első pihéit.

Idén is izgatottan várom azokat a bizonyos szálingózó pelyheket. Szerencsére a munkahelyemen épp most költöztem az ablak mellé, így – ha az időjárás és Holle anyó is úgy kívánja – akkor napi 9 órában tudok majd meredni a hóesésre. Nyilván nem. A dolgozóban a munka az első. Azonban, kedves feleim, hagy jegyezzem meg, hogy mennyire frenetikus élmény, mikor az embert egy olyan irodában éri a havazás, ahol körben vannak nagy méretű ablakok. Engem, speciel annyira magával ragad az élmény, hogy pusztán ezek miatt a körülmények miatt egész nap fülig érő vigyorral ülök.

Különben december elsejétől tervezem az ünnepi ráhangolódást. Ez a nap pedig egybeesik az idei karácsonyi zenei mixem elkészítésével, amelyet egyetlen évben sem hagynék ki.

Úgyhogy hamarosan zenghet, hogy Let it snow, let it snow, let is snow…