Ismeretlen ismerős.

Egy pasas. Egy kedves arcú, természetes vörös hajú férfi, akivel immáron legalább 10 éve választjuk ugyanazt a járatot reggelenként. Persze nem minden áldó nap, de határozott rendszerességgel. Nem különösebben kiriívó férfi, bár a haja tény, hogy elég feltűnő. Szerintem ő észre sem vett engem, és ha mégis, hát bizonyosan ignorál. Joggal, hiszen csak utastársak vagyunk. Én viszont olyan típusú emberke vagyok, aki imádja megfigyelni a környezetét (korábban írtam is már erről), úgyhogy a vörös pasinak esélye sem volt a láthatatlanságra.

Ami az egészben csodálatos:

Az utóbbi időben nem nagyon láttam őt, és bár nem hiányzott kifejezetten, most – hogy újra egy buszon utazunk – ismét felfedeztem. Sőt! Ma reggel olyan hosszasan gondolkoztam vele kapcsolatban, hogy most le is pötyögöm a történetét.

A mai napon ugyanis két kicsi (4-5 év körüli) klónjával szállt fel a buszra. Egy picike vörös hajú kislánnyal, és egy mégapróbb ugyanilyen hajszínű kisfiúval. Nagyon aranyos gyerkőcöknek tűntek. Tömegközlekedő állampolgárnak idővel kialakul az a tulajdonsága, hogy 5 perces, egy légtérben történő utazás során sikerül megállapítania, hogy a szülőkkel utazó porontyok mennyire jól neveltek. Hát, ezek a gyerekek a csendes, nagyokat pislogó és erősen kapaszkodó típusba tartoznak, ami nekem határozottan szimpatikus. Szótfogadtak apukájuknak. Éppen elmosolyodtam volna, mikor egy majd’ 10 évvel ezelötti mosolyom ugrott be a képbe. Jó sok idővel ezelelőtt, én ugyanezt a férfit láttam udvarolni egy szerénynek tűnő lánynak, természetesen ugyanezen a buszon. Eleinte csak távolságtartóan beszélgettek, majd egyre többet nevetgéltek, és láthatóan egyre közelebb kerültek egymáshoz. Lehet, hogy az a lány a gyerekek anyja? Milyen érdekes lenne! Hiszen ezesetben szívesen odalépnék egyszer hozzájuk, és – miután biztosítottam őket, hogy nem vagyok pszichopata, csak figyeléssel ütöm el az időt utazásom során – elmesélném nekik, hogy “ott voltam” a kezdeteknél, és már régen is drukkoltam nekik. Milyen romantikus lenne!

Tervezem a további megfigyelést, hiszen a szálat tovább tudom szőni, ha látom, hogyan mennek majd iskolába ezek az aranyos kölykök és a többi, és a többi. Persze mindezt szigorúan a távolból, külső megfigyelőként.