God save the Queen!

Ígértem, hogy kifejtem, és lám eljött ez a pillanat is.

Isten óvja a királynőt! Az az igazság, hogy valójában az égvilágon semmi, de semmi közöm nincs nemhogy a Királynőhöz (itt nyilván a brit uralkodóra gondolok), de még magához Angliához sem. Legalábbis ami a földrajzi elhelyezkedésemet illetve a nemzeti hovatartozásomat illeti. Magyarországra születő – így hát logikusan – magyar állampolgár vagyok, aki még életében nem járt Nagy-Britanniában. Ami késik, nem múlik.

Viszont! Másodikos korom óta tanultam angolul az angolokról. Az egész a Chatterbox nevezetű tankönyvsorozattal kezdődött. Annak segítségével sajátítottuk el az alapokat, amihez erősen hozzátartozik a „tájékozódás” elnevezésű lecke is. Ez úgy nézett ki, hogy hetekig navigáltuk padtársunkat a munkafüzetben található kis térkép segítségével, hol a King’s Cross-ra, hol a Westminster Abbey-re, hol a Downing street 10-hez, hol pedig a Buckingham palotához. Az igazat megvallva, akkoriban jobban lekötött a délután kezdődő Kacsa mesék, mint az angol óra, így hát a mai napig – ha valakit útba kell igazítani a városban – azzal a sztenderd mondattal intézkedek, hogy „Menj egyenesen, majd kérdezz meg egy másik embert!”. Azonban, amit egy életre megjegyeztem, hogy a Temzén milyen hidak vannak, illetve később – a Scotland Yard nevezetű méltán népszerű társasjátéknak köszönhetően – nagyszerűen alkalmaztam a Hyde Parkon keresztül történő menekülési stratégiát Mr. X-ként. Az egy dolog, hogy London térképét jobban ismertem, mint a legtöbb – memoriternek feladott – irodalmi alkotást, de ez még nem minden! Másodiktól, gyakorlatilag Főiskola második évéig – azaz tizenhárom évig folyamatosan – ezt a nyelvet tanultam. Ugyan van egy középfokú nyelvvizsgám, sőt egy szakmai is…perfekt még mindig nem vagyok. Lehet vitatkozni, hogy ez kinek a „hibája” – az oktatásé vagy az én szorgalmamé, de most nem is ez a lényeg, valószínűleg is-is. Amit viszont kitörölhetetlenül belém tápláltak (azon kívül, hogy a „the” névelőt magánhangzós szavak előtt „di”-nek ejtjük) az bizony a kőkemény angol életstílus. Megszámlálhatatlan órát töltöttem a brit átlagpolgár napirendjének fordításával angolról magyarra és fordítva, az étrendjük tanulmányozásával, azünnepeik megismerésével és a többi, és a többi. Ezekkel együtt pedig akaratlanul is magamba szippantottam az egész angol életérzést. És ez még csak a kezdet.

Az általános iskolai felső tagozatot egy másik suliban töltöttem. Itt lettünk osztálytársak azzal a kisfiúval (azóta természetesen már nagyfiú), aki a megszólalásig hasonlított az ifjú Harry hercegre. Nem ő volt a lányok kedvence – nyilván – de én láttam benne a lehetőséget. Ekkor kezdtem foglalkozni a komplett királyi családdal. Persze korábban is tanultunk róluk, mert miért ne tudná egy magyar diák az egész Windsor-ház történetét, családfáját. Viszont ekkortájt mélyedtem bele a bulvár részlegébe, ami a British Royal Family-t illeti. Nem volt valami eseménydús időszak, mert szerencsétlen Diana ekkora már nem élt, a srácok még kicsik voltak, a Kamilla-ügy pedig még nem bontakozott ki. Itt jegyezném meg, hogy egészen kis koromban is már megrázott a hercegnő halála, feltehetően inkább azért, mert a csapból is a gyász folyt, mint azért mert akkoriban felfogtam volna mindennek a súlyát. Mondjuk a mai napig tisztázatlan számomra, hogy miért is van nekünk VHS-re felvéve a temetése. De gondolom, ezzel nem képez kivételt a mi családunk, mert azokban az időkben boldog-boldogtalan rányomott a REC gombra a frissen beszerzett felvevő készülékén.

River Cottage

Ezután jött egy kis ugrás, hiszen középiskolában az ember lánya inkább van elfoglalva a saját szövevényes ügyeivel, mint egy északi nép kultúrájával. Nem volt nagy kihagyás, ami az érdeklődésemet illeti, hiszen megjelent a színen Jamie Oliver. Ő nem csak a gasztronómia iránt keltette fel az érdeklődésem, de tovább fokozta a szimpátiámat Anglia irányába, annak is főleg a konyhakertes, vidéki ültetvényes szegletébe.  Akkor még eléggé nyikhaj volt ez a Jamie gyerek, de én már akkor felfigyeltem rá. Büszke is vagyok magamra! Ezt jóval később követte a Gordon Ramsay iránt mutatott…hááát inkább érdeklődésem, mint rokonszenvem. Jelenlegi letisztult és lázadástól mentes énem a Rivercottage „gazdáját” Hugh Fearnley-Whittingstall-t preferálja. Ő tehet róla, hogy minden vágyam egy brit farmra költözni és bio káposztát termelni.

Ezen kívül itt van még a foci. David Beckham például. Vagy a kedvenc klubom: a Chelsea. Foci témában (is) egyértelműen angol párti vagyok.

Következő napirendi pontom pedig a filmek és az angol humor. Imádom az angol színészekből áradó kimért eleganciát: Colin Firth (mondjuk Büszkeség és Balítélet, A király beszéde – amit imádok – vagy Nanny McPhee a varázsdadus), vagy Hugh Grant (Bridget Jones naplója vagy Igazából szerelem…amelyekben Colin Firth szintén nagyon angol). Ami nálam iszonyatosan klasszikus az pedig a Harry Potter. Hatalmas fanatikus vagyok. Bármilyen apropóból képes vagyok megnézni bármelyik részt, és igen! Akkor is leülök a TV elé ha hatszázadjára leadja az RTL klub. Igaz, az egész Harry Potter széria alatt egy, azaz EGY darab poént* tudtam megszámolni, de nem is ezért szeretem. Ami pedig az angolok sokat kritizált humorát illeti: szerintem vicces. Nem tudok nem elmosolyodni Monty Python Hülye járások Minisztériumán! Őszintén szólva mindezek nem nyomnak túl sokat a latba, amikor a szigetország iránti mániámról van szó, de gondoltam, ha már csokorba szedem az érveket, akkor őket sem hagyhatom ki, hiszen hozzájárulnak az életérzéshez.

És végül – de persze egyáltalán nem utolsó sorban – visszakanyarodnék a Royal Family-hez, ahol az elmúlt időszak igencsak mozgalmas volt, kezdve az eljegyzéstől. Bár sokan nem értik, hogy miért rohanok haza fejvesztve, hogy mindenképpen ÉLŐBEN nézzem William és Kate esküvőjét (ami – zárójelben megjegyezve – szintén fel van véve, hogy aztán harmadjára visszanézve is megkönnyezzem). Sokan azt sem értik, hogy miért alszok I love Harry-s trikóban (amit opcionálisan lehet értelmezni a hercegre, vagy Potterre is), vagy hogy miért frissítem a „percről percre” rovatot, ha trónörökös születéséről van szó. Harry herceggel meg lepacsiznék, ami a sunyiságait illeti, és mellékesen közlöm, hogy nálam a top egyenruhások mindig a vadászpilóták lesznek, tehát a vörös örökös nagyon is elől ál a férj-jelöltjeim listáján. Részemről sokkal kellemesebb izgulási téma a nemrégiben született Royal Baby neme és neve, mint a négyes metró várható átadása. Lehet vádaskodni, hogy nem élek a mindennapokban, vagy légvárakat építek, de a Buckingham igenis valódi, nem levegőből van, én pedig valahol irigylem azt a népséget, hogy egy fokkal nagyobb létjogosultsággal könnyezik meg Kate boldogító igenjét, mint én. (Erről pedig még annyit, hogy mégis hány kislány szeretne hercegnő lenni és ténylegesen hányból lesz az?! Nem irigylem egyébként, de ez azért mégiscsak NONSZENSZ).

*Szóval a Harry Potter sorozat egyetlen vicces jelenete: Talán a Félvér hercegben van, de ha nem is ott, akkor is mindenképp a vége felé, amikor Hermione és Harry a könyvtárban vannak és random csaj bámulja Harry-t. Hermione pedig azt kezdi taglalni, hogy a lány bájitalt akar beadni a főhősnek, aki pedig arra kíváncsi, hogy miért.

– …csak azért mert azt hiszi, hogy te vagy a kiválasztott

– Jól hiszi, mert én vagyok (és mindehhez egy önelégült arckifejezés).